A szőlő – és borkultúra mindig különleges helyet foglalt el az emberiség történetében az ókortól napjainkig. Különösen az európai civilizációk életében, mindennapjaiban játszott jelentős szerepet, de megtalálható az ókori egyiptomi, sőt érdekes módon a keleti (arab világ, Kína, India) kultúrákban is. Az ókorban a szőlőnek és a belőle készült bornak nem elsősorban gazdasági szerepe volt, hanem Isteni ajándékként fogyasztott titokzatos ital, misztikus gyógyító nedű. A bor nem csak egyszerűen szívvidító és búfelejtő csodaszer volt, hanem népek mítoszainak, szertartásainak része, vallásos képzeletviláguknak, hiedelmeiknek része, és ezáltal szervesen kapcsolódott a gyógyító tevékenységeikhez is.
Az egészség a borral évezredek óta szoros kapcsolatban áll. A bor, mint gyógyszer végigvonul az orvoslás történetében, számos jótékony hatást tulajdonítva az italnak, melyek közül egyes hatásoknak valós alapja van, mások inkább csak hiedelmekre alapoznak. Az ókori orvostudomány rendkívül nagyra értékelte a bort. Az ókori orvosok nemcsak belső használatra, hanem külsőleg is alkalmazták: borban mosdatták az újszülöttet, borral mosták a sebeket, fekélyeket, a bor volt az ókor legjobb antiszeptikuma. Alkalmazták lázas betegeknél, hideglelésnél, légcsőhurutnál, altatóként, vagy élénkítőként, bélműködés szabályozóként. Különbséget tettek az óbor és az újbor terápiás értéke között. Tudták, hogy az óbor vízzel hígítható, az idegekre kevésbé hat, az újbor viszont könnyebben emészthető, részegítő hatása nehezebben áll be és hamarabb múlik el. Sok esetben mindenféle gyógynövénnyel készült gyógyborok formájában javasolták az orvoslásban. (...)
